Álmomban láttalak
2013 június 9. | Szerző: Rácz Gabriella
Igen,álmomban láttalak. Már elalvás előtt éreztem Anya illatát a szobában. Nagy,mély levegővétellel, (a sírás visszafojtásával) álomba ringatod magad. És igen Apa, álmomban láttalak. Úgy, ahogy elterveztem. Ott voltatok a diplomaosztómon, leszidtál (bárcsak most is megtennéd) a fűnyíró életveszélyes használata miatt (mert már eleve azt sem értetted soha,miért én vágom mindig a füvet (ma már tudom hiba volt, tud valaki úgyis szeretni, hogy nem hagyja, és nem csak a fűnyírást, (tovább…)
Minden szex, +15mp
2013 június 9. | Szerző: Rácz Gabriella
“A legtöbben éppen most írjuk életünket, másoké tökéletes, akár egy kör.”
Nem tett jót nekem ez a folyton visszatérő, – úgy gondoltam – soha véget nem érő felhőszakadás, az elmúlt napokban. Amely valóban – soha véget nem érő – migrén formájában öltött testet bennem, és ez nem túl kellemes, már nemcsak nekem, de gondolom (bár udvariasságból, IQ-ból nem mondják ) a körülöttem lévőknek sem. Már én untam magam, hát még ők…Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban, vajon közelgő menopauzás időszakom (nem! az még kizárt) tehet erről, vagy mi a fene van velem, hogy állandóan lüktet a fejem: a “kicsike”, mert el is neveztem, hol hátul, hol elöl, hol a fejem mindkét részén uralkodott el egyszerre (tovább…)
Pánikban
2013 április 2. | Szerző: Rácz Gabriella
Tudom, ma Húsvét van, (vettem észre ezt többek között abból is, milyen sokan lettek olyan nagyon vallásosak az utóbbi időben) – igen, döbbenet számomra, mer a „múlt rendszerben” még mást „vallottak”, szóval ma Húsvét van, és nem a feltámadásról, vagy Isten szeretetéről szeretnék álszent szöveget pötyögtetni.
A mai nap több szempontból is tanulságos volt.
Mondják, fejlődés abban (tovább…)
Menni, vagy maradni?
2013 március 25. | Szerző: Rácz Gabriella
Már most tudom, nem leszek túl népszerű (vagy mégis?) mai bejegyzésemmel.
Nem tudom, hol ülsz Kedves Olvasó(m) – nem, nem akarok birtokolni, félre ne értsd – de nálam odakint szakad az eső, és süvít a szél. Olyan erővel söpör végig a városon, hogy időnként a kísérteties hangok mellett, a redőnyt is megrezegteti, és a fuvallat a függönyt is megmozgatja. ( szar a szigetelés, tudom, de nincs pénzem, most megjavíttatni.) (vajon hányan lehetünk még így ezen az estén?)
Egy szó, mint száz, mélységes szomorúság lett úrrá rajtam. (talán nem vagyok egyedül), mert ma – padig no híradó, pusztán emberi beszélgetések – nagyon mélyen elgondolkoztattak azon, vajon van-e értelme, ebben az országban tovább küzdeni…
– Nekem még o.k. – szólít meg a könyvtári bejáratnál egy hetven év körüli ember – de mi lesz magukkal? Meg az unokámmal? És jönnek a vagyonos és nem vagyonos emberek helyzetének összehasonlításai, a belátása szerinti még 50 évig tartó kegyetlenül nehéz időszak(még ennél is nehezebb?) (basszus, lehet, hogy meg sem élem!) – majd felkarikázik biciklijére és otthagy.
Tepertőt (kiskutyánk) sétáltatom, (bár itt már felmerül a kérdés, ki is viszi a másikat), és betérünk a sarki antikváriumba, ahol kincsekre akadok ( a nap egyik fénypontja, az ott keresgélő emberek értelmes mondataival megspékelve), majd megint egy párbeszéd tanúja leszek (akaratomon kívül).
– Tegnap vitte el a mentő, 49 éves, és szívrohamot kapott, mert ott a két gyerek, a hitel, és kidobták a munkahelyéről. – kapom el a mondatot.
Az antikvárium pozitív energiái és a sarokban meghúzódó kisszék megment abban a pillanatban. Két talált “kincs” (húgyért-szarért kifizetve, bár lelkem másik fele szerint eléggé befordítós, de mit tegyek “ezeket szeretem a “take it easy” helyett – sohasem volt elég) táskába be, és nagyot sóhajtva levegőért lépek ki az ajtón. (tovább…)
Nélkülük, Vele!
2013 március 19. | Szerző: Rácz Gabriella
Már olyan régóta készültem rá. De mindig csak halogattam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fogja megcsinálni. Tulajdonképpen nem nagy dolog. Egy tároló rendberakásáról volt szó. Valahogy utálok a múlt-ban kotorászni, mert fénysebességgel jönnek elő az emlékek, amelyek marcangolják a lelkemet, és olyan nehéz úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Pedig nagyon is létezett az a múlt, a családom múltja. Valójában nem is akarok úgy tenni, mintha nem lettek volna, ezért folyton (mások idegeire menve) beszélek róluk, mert ha nem tenném, úgy érzem, nem is lettek volna.
Az évek óta ott porosodó zsákok kibontásánál (bizton állíthatom, hogy amit 4 éve nem keresel, arra nincs szükséged), hirtelen megcsap anya ruhájának illata, és igen most is, mint mindig rádöbbenek, mennyire tündéri ízlése volt, és elkezdesz filózni: Kidobjam? Ne dobjam? Aztán kinyitsz egy másik zsákot, és az Édesapád sáljába temeted az arcodat. Hogy a fenébe kell ezt csinálni? Hogy a fenébe kell ezt úgy csinálni, hogy MOST ne őrüljek bele? Aztán mérhetetlen erőt gyűjtesz, és kidobálsz MINDENT!
Aztán jön a megkönnyebbülés érzése, aztán a megkönnyebbülés bűntudatot szül. Ismerős?
Biztosan sokaknak nem, de egyet bizton állíthatok: az ” Á! Az csak a testük volt!” mondatoktól már lassan az idegösszeropi tüneteit produkálom. Mi az, hogy CSAK?! Az a test adott nekem életet, az a test simogatott, ringatott engem, és igen azok a szempárok voltak nekem a világ összes biztonságát jelentő kapaszkodók. Mert nem keltek ábrándokat, rohadt egy érzés rádöbbenni: most már óriások között játszol.
A lélek, operálhatatlan!
2013 március 6. | Szerző: Rácz Gabriella
– Felakasztotta magát! – kapom el a sarki közértben a sorban álló egyik hölgy mondatát.
Döbbenetemre semmi reakció. Mintha csak azt közölte volna a bolton végig kiabáló ismeretlen hölgy: „ A párizsi akciós” (megkockáztatom: tévedtem, mert lehet, hogy erre a mondatra már néhányan rámozdultak volna)
A kilátástalan helyzetek miatt – egyre többször hallom, hogy- közeli, vagy távoli ismerőseim önkezűleg vetnek véget életüknek.
És nem értem, miért?
Voltam már én is padlón, (mint szerintem sokan) ültem, és nem álltam a gödör mélyén, és senki nem volt, aki mellém ült volna, hogy segítő kezet nyújtson a fény irányából.
Életünk 80 százaléka látványközpontú. Ennek nem szabadna így lennie, mert kell egy „hely”, ami csak a mienk, ahová nap mint nap visszavonulhatunk erőt gyűjteni, hogy utána újra ki tudjunk menni a fényre.
De aki állandó sötétségben létezik, – azt gondolom – onnan nehéz a visszaút. Abban a sötétségben ezekben az emberekben valami mélyen összezsugorodik, és már hiába szórják el a fák magjait-már ha még egyáltalán akarják-sohasem kelnek ki… Felakasztotta magát???? – gondolom, amikor benyitok a belvárosi gyógyszertárba. Az előttem álló fiatal lány – önkéntelenül is hallom -, az antidepresszánsokról érdeklődik, no meg a feszültségoldókról.
Nem vicc
2013 március 5. | Szerző: Rácz Gabriella
Nos! Ha már itt lassan mindent megosztunk,akkor hadd meséljek el valamit.Éppen egy jogvédő szervezet gyakornoki állását megpályázandó interjúról hazafelé menet, a színház előtt arra lettem figyelmes,hogy egy középkorú férfi feje koppant a betonon.Nagyot esett szegény, elcsúszott. Egy pillanatra azt hittem, meghalt. de eltelt néhány másodperc és szólongatásomra nehezen bár,de segítségemmel fel tudott állni a járdán.Egy arra jövő, kedves hölgy megállt és segített az urat felemelni, – hozzá teszem mindenki más tovább ment – és elkezdtük faggatni. Kiderült,hogy nincs senkije. Nincs otthona. Nincs munkahelye.Miközben erről beszélt elsírta magát, és úgy szorította a kezemet,hogy szinte fájt. Mintha én lettem volna neki az utolsó szalmaszál. Elmondása szerint, egész nap a vasútállomáson ücsörgött, mert ott nem fázott annyira. Nem akart mozdulni, ott akart maradni , talán néhány órát.. az sem érdekelte, ha megfagy. Hosszas kérlelésemre,miközben belém karolt elindultunk a taxiállomás felé, hogy elmenjünk a hajléktalan szállóra.
Kérdőjelek nélkül
2013 március 4. | Szerző: Rácz Gabriella
Már baromira unom, hogy minden nap, egyre sűrűbben teszik fel nekem a kérdést: ” És baba? Az mikor lesz?”
Mintha ez lenne egy nő társadalmi fokmérője. Vannak emberek, akik annyira pofátlanok. Nem akarok szembesülni többet ezzel a kérdéssel. (Ez egy dolog, tudom, hogy még fogok, és nem is egyszer)
Bunkóságnak is tartom a kérdés állandó felvetését, mert egy bizonyos idő után feltűnhetne az illetőnek, vagy illetőknek, hogy nem azért nincs gyereked, mert nem vágysz rá évek óta, a nap minden egyes órájában.
Sokszor csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. És nem értem, csak azt érzem, elég szarul.
Ha mások elhibázott, de gyerek szempontjából kipipált életüket, csak azért érzik kevésbé elcseszettnek mert másé – látszólag – nehezebb, vagy több tragédiát kellett átélnie. Sohasem vigasztalt, hogy ekkor meg akkor sokkal nehezebb volt az embereknek, mert például éheztek. Vagy sohasem vigasztal, ha másnak szarabb, mert az érdekel, hogy én hol tartok. (persze sokszor úgy érzem, sehol,de gondolom, vannak rajtam kívül mások is így….)
Nincs kedvem elmagyarázni, elmesélni. Nem akarom hogy sajnálatot, vagy szánalmat váltsak ki azokból, akik azon kívül hogy “teljesítették” a társadalmi elvárásokat ugyan, mert szültek két-három gyereket,de nyugodtan bevallhatjuk sok közöttük a szar anya, semmi mást nem tudnak felmutatni. Nem beszélnek nyelveket. Nem vezetnek autót! (Minek az?) Megjegyzem ezzel a gondolkodásmóddal sohasem lesz, és mindig lesz hely a női táskában annak a kis buszmenetrendnek, amitől folyamatosan írtózom. (tovább…)
Imprinting
2013 február 21. | Szerző: Rácz Gabriella
Bokaficam, lábtörés, és gázolás nélkül próbálok átkelni a feltúrt belvárosi úttest egyik oldaláról a másikra, amikor mobilomon Z. , legjobb barátom hív: hazaérkezett Pestről, a “pihenő övezetbe”. Néhány napig “töltődik” a büdös, szmogos, fővárosi hajtásból, majd hamarosan visszatér.
Találkát beszélünk meg késő délutánra, a nem rég nyílt (egyenlőre még működő) belvárosi kv-zóba. Z. is, és MI is pontosan érkezünk. Zöld tea lerendel, fontos (lenne) az egészséges életmód, és belevágunk. Ki-ki a maga “életébe”. P., nemrég tért haza Külföldről, ahol Z. is dolgozott. Beszámolóikból kiderül, ott sincs kolbászból a kerítés, de a rabszolgaságot, legalább (az ittenihez képest) megfizetik! (a rabszolgaságot megfizetni?) (mennyit ér egy emberi élet?)
Z., a fővárosban rendezőasszisztensként dolgozik. A rendkívül helyes srác szemei karikásak, kialvatlanok, az ottani nehézségekről beszél, mert hol van munka, hol nincs, és ha van is persze, hogy nyolc bőrt húznak le az emberről, de az ott megkeresett lóvét – számítva az ínségesebb időszakokra – be kell osztani. Ott ülünk a kanapén, és arról tanakodunk, vajon mi lesz velünk! Valljuk be túlélő üzemmódban élni a hétköznapokat, minden egyes nap, minden egyes óráját, k…va kimerítő! (Csodálkozom, hogy bírjuk. Vagy mégsem?) Külföld, vagy itthon? Rabszolgaság – nuku lóvé, vagy rabszolgaság (just do it), de itthoni mércével, megélhetés? Mondhatnám, három generáció (életéveinket számítva) problémája ez most a kanapén, és engem ez, elborzaszt.
Mottó / Tápoldat Művilághoz
Goldenblog 2013
Alul semmi!
2013 június 13. | Szerző: Rácz Gabriella
Épp egy kisváros macskaköves utcáit róttam, hegynek felfelé (sebaj, legalább fenék-hátsó comb- vádli edzése aznapra letudva), amikor felnéztem az égre, és láttam, néhány percem van, mert hatalmas esőfelhők gomolyogtak felettem.
Nem mondhatom, hogy megszoktam már, ez így megy minden nap, mert nem tudom megszokni.. Reggel ragyogó napsütés, még kora délután is, majd hirtelen beborul, és elkezd szakadni. Nincs menekvés, hirtelen jön, és elüt, mint egy (tovább…)
Oldal ajánlása emailben
X